„Szia, megint én vagyok…”
Megélted a belehalós, nagy szakításokat, és a még nagyobb újrakezdéseket? Ahányszor összedőlt, annyiszor építetted újra a kapcsolati rendszeredet, az életedet, és a végén rájöttél, hogy mennyire jól érzed magad így is? Nos, vannak, akik ezt érzik, és vannak, akik most vannak még csak a gödör alján. Vannak, akik azt sajnálják, hogy nem léptek előbb, és vannak, akik azt, hogy akikkel haladni akartak, azok végül nem maradtak útitársak.
Az elmúlt évek kemény döntésekről szóltak, egyéni szinten is, és olyan helyzetekről, amiknek hatása hosszútávra szól, és jó esetben a kapcsolatokban valami új, csodálatos dolognak rakják le az alapjait. Volt, hogy azért kellett határozott döntést hozni, mert a külső körülmények drasztikusan változtak (vagy épp nem), vagy mert akitől vártuk volna az első/utolsó lépést, a változást, az tétlen volt, hezitált, kivárásra játszott, esetleg még félt, vagy épp visszaélt helyzetével, nem vállalta a felelősséget. Voltak, akiknek azért kellett lépni, mert érzelmileg teljesen bedarálódtak, és megérintette őket az elmúlás szele. Ők azok, akik jó esetben megértették: egy életük van, és magukhoz méltó módon kellene azt élni.
Haladni, és szolgálni úgy is lehet, hogy megtartjuk azt a tiszta lelki énünket, amivel születtünk, azt az identitást, amivel egykoron másokat elkápráztattunk, hódítottunk, vagy bizalmat gerjesztettünk, tiszta szívvel haladtunk, fejlődtünk. Lehet magunkat adni akkor is, ha valamilyen személyes beállítódás, vagy hitrendszer okán „kívülállók” maradunk, mert egyszerűen nem vagyunk képesek illeszkedni egy sablonos, számunkra értéktelen, vagy sematikus kapcsolati rendszerbe. És ha képesek vagyunk annyiszor felállni, ahányszor elbuktunk, képesek leszünk félelmek nélkül, őszintén szeretni is.
Nem kell kiállni senkiért, elég csak önmagunkért. Mindenki meg tudja védeni magát ha akarja a saját eszközeivel, mert az önvédelmi mechanizmusokat is volt időnk megtanulni. Önmagunknak kell megbocsátani, és önmagunkat kell megváltani. Nem mástól várni, és nem másokat megmenteni.
Kívánom, hogy beleragadás, és önsajnálat helyett tudj továbblendülni, és majd új utakra lépni, hogy azzá válj, akivé mindig is szerettél volna! Őszinte lelkesedéssel fogadd azt az önmagad, aki valaha voltál, és aki legbelül még mindig vagy! „Salut, c’est encore moi…”
