„A rák általában elfojtott érzelmekhez, néha hosszú ideje fennálló helyzethez vagy aggodalomhoz kapcsolható, amely mély ellenérzéseket vált ki belőlem, és amellyel kapcsolatban sosem mertem kifejezni legmélyebb érzéseimet. Bár a rák gyorsan is kialakulhat, általában egy nehéz válás, egy munkahely vagy egy szeretett személy elvesztésének következtében, többéves belső konfliktus, bűntudat, sebek, kínok, bosszúság, utálat, zavartság vagy feszültség eredményeként jelenik meg. Reménytelenséget érzek, ami önelutasítással párosul. Ami körülöttem történik, az csak annak a visszatükröződése, ami bennem zajlik, mivel a sejt az embert jelképezi, és a szövet pedig az életkörülményt vagy a társadalmat. Egyébként a rákban szenvedő emberek gyakran nagyon szeretetreméltóak, odaadóak, figyelmesek és jók a környezetükhöz, nagyon érzékenyek, és szeretetet és boldogságot varázsolnak maguk köré. Mindemellett saját személyes érzelmeiket elnyomják magukban. Azzal erősítem és hitegetem magamat, hogy a megelégedést inkább kívül, a külvilágban kell keresnem, ahelyett, hogy saját magamban próbálnék erre rálelni, mert önbecsülésem nagyon kicsi. Miközben mindenkivel törődöm, saját igényeimet félreteszem, nem foglalkozom velük. Mivel úgy tűnik, az élet nem hoz már számomra semmi jót, feladom, és elmegy az életkedvem. Mire jó harcolni? Ha sok erőteljes érzelmet, gyűlöletet, bűntudatot, elhagyatottságot élek meg, akkor fellázadok (ugyanúgy, mint a sejtjeim), ráadásul még mások problémái és szenvedései miatt is bűntudatot érzek, és elkezdem saját magamat elpusztítani…” (Jacques Martel)
