Ambivalens életérzéseket hozott a tegnapi Újhold, és a felismerést, hogy nem akarjuk már azt élni, amit eddig. Jobban vonz a művi helyett a természetes, a korlátok közé szorított fizikai helyett az időtlen lelki.
Van, amikor egyetlen konzultáció is képek sorozatát indítja el a fejemben, de a többalkalmas konzultációk szépsége, hogy egy egész film pereg a fejemben…
1. “Hideg volt a magány. Elidegenített. Jó lett volna ismernem az anyám. Nyitni kellett, ha fájt is. Szép szóval, türelemmel. Most van valaki. Annának hívják. Én vagyok te, mondom neki, s te megteszel értem mindent.”
2. “Egyre gyakrabban sétálok végig a múltamon, megállok egy-egy kirakat előtt: kiszórt lelkek, eltékozolt ígéretek, lyukas zsebek,- de az jó, hogy elfolytak a fojtogató érzések.
Hogy értsd: én az időt foltokban mértem. Ahogy apám vert, ahogy a tanárom ütött. Megütöttem a bokámat is. Egy hónap volt, mire elmúlt. Aztán ráejtrtte a vasat a lábujjamra. Tornaórán,- azt mondjam… kék, zöld, sárga. Leestek a körmeim. Aztán újra nőttek. Közben megint ősz lett, és még mindég csak tizenkettő voltam. A fájdalom nem jött rendbe. A szív sérülései nehezen gyógyulnak. Főleg a nyílt sebek. Meg az átültetések. Azt hittem, jól vagyok, pedig aztán frászt. Ő nem az anyám volt, csak egy kib@szott lúvnya. Újra támadtak a démonok. Hagytam csendben, hogy eluralkodjon a magány. Meg a foltok.
Tényleg jó, hogy megkaptam az elérhetőségedet…”
3. “Cseppenként hordtuk össze a tengert. Leereszkedtünk a kútba, kiskanállal hoztuk fel, szépen egyensúlyozva, és öntöttük, sokszor azt se tudtuk, mibe, hova. Van, aki elfelejtette, mit tett másokért, s mások mit meg nem tettek érte.”
Kedves Péter,
sokszor látjuk, de nem hisszük. Hisszük, de nem tudjuk. Tudjuk, de nem érezzük. Érezzük, de nem látjuk. Körbe-körbe. Azt, ami összedőlt, s azt, ami összeköt. Valamit mégis képesek vagyunk újra felépíteni, nem, Péter? Nem úgy, hanem máshogy. Jobban. És lépünk a sorban előre. Vannak, akik még hátramaradnak, időt kérnek, közben olykor félnek, hogy elfogynak. De hát az időbe csak idővel mehetünk bele, nem?
4. konzultáció:
“Évekig arról beszéltem másoknak, mit kellene csinálni. Én meg nem csináltam. Másoktól vártam, hogy alkalmazkodjanak. Gondoltam, majd megtanulják, én is megtanultam. Pedig csak meghunyászkodtam. Aztán semmire se mentünk. Eleinte keveset akartam markolni, közben elhitették velem, hogy sokat fogtam. Pedig tényleg sokat fogtam!
5.
“Most jó. Annával kettesben vagyunk. Sétáltunk a kastélykertben. Csodás volt a karácsony is, és lesz ez még jobb is, érzem. Pedig nem gondoltam volna.
Csók, Péter”
Köszönöm a bizalmat, Péter!
